fEkEtÉn FeHéRen

Egyre nehezebb a mai világban obiektív álláspontot kialakítani a dolgok állásáról. Ami az egyiknek természetes, a másiknak elfogadhatatlan és fordítva. Az érdekek, előítéletek hálójában akármit mondassz, felhasználható később ellened. És ez már nem csak az amerikai filmek szereplőire, hanem hazai közéletünkre is érvényes.

A véleménynyilvánítás egyre nehezebb feladatnak tűnik, főleg, ha az ember a közszférában tevékenykedik. Sajnos még messze állunk a nyugati felfogásmódtól: ha valamit kijelentessz, tuti más véleményét ismétled. A személy sokak szemében már már azonosul az intézménnyel.

Kicsit tartottam egy véleményblog létrehozásától, pont a föntebb felsoroltak miatt. Részben be is igazolódtak elképzeléseim, mégis, úgy érzem, nem hiábavalóan írok. Bejegyzéseimet olvassák, visszhangot keltenek, ezáltal magam is több, eddig talán nem ismert szemszögből láthatom a dolgokat, ami mindenképpen pozitívumként könyvelhető el.

Az ember hajlamos néha nem észrevenni a probléma minden oldalát, de egy biztos: a párbeszéd sosincs hiába, írásaim pedig megmaradnak továbbra is irónikusnak, optimistának és (bár nem mindig válik javamra) makacsnak.

Érdekes ahogyan egyetlen helyes döntés fel tudja korbácsolni az idegeket. Az érintettek felzizzennek, mindenki másnak passzolná át a felelősséget, miközben azt kívánják: inkább maradt volna minden a régiben.

Körülbelül ilyesminek vagyunk tanui mostanság is, amikor is egy húsz éve húzódó ügy végére tettek pontot a központi hatóságok. Az egykori Mustra iskoláról van szó, melynek neve a Forradalom óta nem hangzott el olyan sűrűn, mint az utóbbi hetekben.

A kommunisták által elkobzott iskolát lerombolták, a terület pedig étizedekig állt üresen, kihasználatlanul. Egy szép nap arra ébredtek a döntéshozók, hogy jó lenne a városra íratni a telket és óvodát építeni rá. Hogy a területet visszaigényelte annak jogos tulajdonosa: a Római Katolikus Egyházközösség, az senkit sem érdekelt. Meglett a határozattervezet, a helyi tanács gyorsan átrágta magát rajta, két magyar tanácsos ellene szavazott, mások bölcsen tartózkodtak, de csak miután utaltak a Római Katolikus Egyház jogi bakijai által megnyitott kiskapukra. Az, persze, eszébe sem jutott senkinek, hogy szóljanak az Egyház képviselőinek: fiúk, ne is várjatok semmit, holnaptól betonozunk a telketeken!

Isten malmai lassan őrölnek, de sosem hasztalanul. Lám, meg is lett a várokozás eredménye: a Mustra visszakerül jogos tulajdonosához, a munkálatok leálltak, a város által az alapokba fektetett minisztériumi milliók magánterületen pihennek. Most már mindenkinek sürgős tárgyalni: hirtelen beugrott, hol a plébánia. Mennek a tárgyalások, idővel biztosan megeggyezés is születik. Jó helyi szokás szerint az akkoriak mind másképp emlékeznek a történtekre: ma már mindenki ellene volt, de valahogy mégis átment a határozat a tanácson. Persze, könnyebb másra kenni a balhét, most már úgyis mindegy mi volt.

Mindezek láttán én már csak attól félek: mi lesz, ha maholnap az én házam helyére parkot képzelnek el és aztán mindenki ellene szavaz a tanácsban? Igaz, azt mondják, minél sötétebb az ég, annál fényesebbek a csillagok…

Már régebben akartam írni erről, de valahogy sosem jött össze. Vagy kedvem volt, de hiányzott az ihlet, vagy egyik sem volt igazán. Most végre rászántam magam.

Múltkor olvastam a Transindexen egy cikksorozatot (ha jól emlékszem) a Leo Burnett reklámiroda által megrendelt felmérésről, melynek keretében több hazai nagyvárosban élő fiatalok sajátosságait és jövőröl való elképzeléseit mérték fel.

A válaszom alapján ki is alakult néhány kategória: volt ott céltudatos munkamániás, tömbháznegyedi lázadó, divatmániás szülőkkedvence, de mindenre képes opportunista is.

Őszintén szólva, engem meglepett a kitartó munkamániások aránya, annál is inkább, hogy az utóbbi időszakban mindenfele csak azt olvasni: a gyerekek focisták, énekesek, de minden esetre, pénzesek akarnak lenni. És hogy is ne akarnának, kérdem én, mikor mindenhol azt látják, hogy csak az “okos fiúk” járnak jól, a pornépnek megmarad a napi gürizés a gyárban?

Régebben ha megkérdeztek a trónörököst: “Fiam, mi leszel, ha nagy leszel?” - a válasz vasutas, buszsofőr, pilóta, tanár, orvos stb volt. Ma már korántsem ilyen egyszerű a helyzet. És a legszomorúbb, hogy a tizenéves generáció nagyrésze sem tudja még a pontos választ. Úgy tűnik, ma már jobb nem kérdezni: a válasz, idővel, úgyis egyértelművé válik.

A napokban szinte divattá vált a sajtó és a háború szavak összekapcsolása, együttes emlegetése.

Már megszoktuk: minden héten más a téma, nem számít mi, csak botrány legyen, had foglalja le magát a tévé előtt ülő nép.

Most azonban olyasmi is megtörtént amit a legmerészebb pécskai sajtófogyasztó sem képzelhetett volna el: nyugodt városkánkban is javában dúl a médiaháború.

Néhány hete indult csak be az egyik aradi hetilap Pécskával foglalkozó melléklete és máris felzavarta az állóvizet. Főleg, hogy rá rövid időre tervezték az egyetlen helyi lap újbóli kiadását. Eleinte mindkettő az információközlést, hiánypótlást emlegette, de a választások közeledtével kezdenek bedurvulni.

Támadások az egyik oldalról, jelöltbemutató a másikon - válasszon az ember, melyik tetszik neki jobban, de azért ne élje nagyon bele magát, mert a választások után valószínűleg úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba: két kiadvány helyett helyi sajtó nélkül maradunk.

A nagy kár az, hogy a helyi média blitzkrieg lezajlik, utána meg már senkit sem érdekel lesz-e hol olvasni magunkról a megyei sajtón kívül.

Ma már egyáltalán nem nagy dolog, ha az embernek blogja van, ahol elmondja véleményét, kibeszéli azt, ami épp nem tetszik neki. Nekem ez már a második blogom. Az elsőn pécskai hírekről, eseményekről írok rendszeresen románul és magyarul.

Most, úgy érzem, elérkezett az idő, hogy véleményt is mondjak a számomra érdekes, fontos, vagy éppen nem mindennapi dolgokról. Hogy olvasni fogják-e, azt nem tudom, idővel elválik.

Egy dolog biztos: mindig is vágytam egy saját rovatra. Most végre megvan. Már csak az újság hiányzik…