Érdekes ahogyan egyetlen helyes döntés fel tudja korbácsolni az idegeket. Az érintettek felzizzennek, mindenki másnak passzolná át a felelősséget, miközben azt kívánják: inkább maradt volna minden a régiben.

Körülbelül ilyesminek vagyunk tanui mostanság is, amikor is egy húsz éve húzódó ügy végére tettek pontot a központi hatóságok. Az egykori Mustra iskoláról van szó, melynek neve a Forradalom óta nem hangzott el olyan sűrűn, mint az utóbbi hetekben.

A kommunisták által elkobzott iskolát lerombolták, a terület pedig étizedekig állt üresen, kihasználatlanul. Egy szép nap arra ébredtek a döntéshozók, hogy jó lenne a városra íratni a telket és óvodát építeni rá. Hogy a területet visszaigényelte annak jogos tulajdonosa: a Római Katolikus Egyházközösség, az senkit sem érdekelt. Meglett a határozattervezet, a helyi tanács gyorsan átrágta magát rajta, két magyar tanácsos ellene szavazott, mások bölcsen tartózkodtak, de csak miután utaltak a Római Katolikus Egyház jogi bakijai által megnyitott kiskapukra. Az, persze, eszébe sem jutott senkinek, hogy szóljanak az Egyház képviselőinek: fiúk, ne is várjatok semmit, holnaptól betonozunk a telketeken!

Isten malmai lassan őrölnek, de sosem hasztalanul. Lám, meg is lett a várokozás eredménye: a Mustra visszakerül jogos tulajdonosához, a munkálatok leálltak, a város által az alapokba fektetett minisztériumi milliók magánterületen pihennek. Most már mindenkinek sürgős tárgyalni: hirtelen beugrott, hol a plébánia. Mennek a tárgyalások, idővel biztosan megeggyezés is születik. Jó helyi szokás szerint az akkoriak mind másképp emlékeznek a történtekre: ma már mindenki ellene volt, de valahogy mégis átment a határozat a tanácson. Persze, könnyebb másra kenni a balhét, most már úgyis mindegy mi volt.

Mindezek láttán én már csak attól félek: mi lesz, ha maholnap az én házam helyére parkot képzelnek el és aztán mindenki ellene szavaz a tanácsban? Igaz, azt mondják, minél sötétebb az ég, annál fényesebbek a csillagok…